Novemberi novellámat is Petőcz András szépíró kurzusán, a Kodolányi János Főiskolán írtam 2016-ban. Szomorú, hogy a helyzet az óta sem javult, de azért nem kell visszatartani a nevetést.
TESZ-KO
Írta: Haykováts
Szeretem a kisebb boltokat, ahol az eladók viszonozzák köszönésem, és jobb napokon még rám is mosolyognak. Budapesten járva, néhanapján mégis bemerészkedek valamelyik „szupermarketbe”. Lévén ott egy helyen minden, amire csak szükségem lehet.
Vajat keresek. Első volt a párom listáján. Nézem, nézem a tejtermékek sorát. Guvad a szemem. Megtisztítom a szemüvegem, de így sem találom. Véletlenül jön egy csinos hölgy, mellére tűzve a bolt kitűzője. Ő lehet az árufeltöltő, mert kiszolgáló csak a hentes pultnál van.
− Elnézést, meg tudná mutatni, merre találok vajat?
− Hát, nem látja? Ez mind az – feleli, és rámutat a margarinokra. Némelyik „szívbarát”.
− Bocs, de olvasni még tudok. Ezek margarinok.
− Ez a vaj – mondja határozottan. − Más is ezt viszi, ha vajat keres.
− Én mégis igazi vajat szeretnék venni. A párom ragaszkodik hozzá.
− Mi a baj a margarinnal?
− Ön valóban nem tudja, mi a különbség? A margarin növényi zsír, ezer kémiai folyamat eredménye. A vaj tehéntejből készül, régen kézzel köpülték.
A csinos fiatal arc rám néz, szemei csodálkozók. Valóban nem tudta. A köpülésről más jut eszébe.
Megyek tovább. Második a listámon: tartórúd a zuhanyfüggönyhöz. A konzerv soron eltévedek. Látok egy nőt, kartondobozokból őszibarack konzerveket pakol a polcra. A listámon ez is szerepel. Beteszek kettőt a kosaramba és még egy meggybefőttet. Megkérdezem, merre találom a fürdőszoba felszerelést. Felegyenesedik, arcára van írva: „Fárasztasz öreg”, de megerőlteti magát.
− Mennyen jobbra, keressen egy „nonfúdost”, az majd eligazítsa.
Megköszönöm. Remélem: az „beszélni kicsit magyar”
A sor végén jobbra fordulok. Gyermek pelenkák, toalett papír dömping, majd mosószerek. Ott látom meg pakolászni a „nonfúdost”. Odamegyek az árufeltöltőhöz, de elbizonytalanodok. Ahogy ott hajlong, lehet egy vevő is, aki a polcon matat a tisztítószerek között. Mégis, mit szólna egy vásárló, ha azzal esnék neki: −„Mondja csak, maga nonfúdos?”
− Elnézést, ön itt dolgozik? – próbálkozok, kis kerülővel.
Kihúzza magát, rám mosolyog, és rámutat a kék melegítőjén látható kiírásra. A nő nem lehet több húsz évesnél. Örülök mosolyának. Most már bátran kérdezem:
− Akkor, ön lenne a „nonfúdos”?
Mosolya elillan, és felháborodásának ad hangot. Ehhez, ki kell nyitnia a száját. Örömöm kósza szellő, rögtön elszáll. A fiatal nőnek alig van foga.
− Dehogy isz, én a „klíneresz” vagyok! − pöszíti.
Még szerencse, mert a sok édes fúdtól a maradék foga is tönkre menne. Mégis megkérdem:
− Bocs, de merre találom a „nonfúdos” kollégát?
− Mi vagyok én? Káptalan? – förmed rám sikeresen, réshangok nélkül.
A helyzet inkább képtelen. Nyakam behúzva tovább somfordálok.
Két sorral arrébb kézi szerszámok. Ismerős márkájú fúrógép, 40% kedvezménnyel. Az otthoni úgy indul be, hogy megperdítem a tokmányát. Jó lenne lecserélni. Amit látok, nem is rossz 11 ezerért. Ha levonom a 40 %-ot, akkor hatezer-hatszáz. A falunkban kilencezerért láttam hasonlót. A fúrógép dobozán lopás-gátló vagy inkább jelző. Leemelem a polcról, és körülnézek. Azon a soron állok, amin rálátni az információs pultra. Odaviszem a fúrógépet, hogy nyissák fel a dobozt, mert szeretném kézbe venni a szerszámot. Kivárom a sorom. A pult mögötti negyvenes nő morcosan reagál:
− Azt előbb ki kell fizetni!
− Jó, akkor nézzük meg, mennyire jön ki az ára, ha levonja a negyven százalékot – éled fel bizalmatlanságom.
Megnézi. Tizenegyezer HUF. Huh, és hol a kedvezmény?
− Hát, az ár már úgy áll, az árcédulán…
− Köszönöm, nem kérem – mondom bosszúsan. Visszaviszem a polcra. Gazdagodtam egy újabb tapasztalattal.
De merre lehet, a fürdőszoba-kellékes gondola? – gondolok a zuhanyfüggöny rúdra, meg a nonfúdra, és feladom. Viszem a kosaram a kasszához. Besokalltam. Nem szoktam számlát kérni élelmiszerről, most kérek.
− Erre írat számlát? – kérdi a pénztáros. Furcsa tekintettel mereszti szemeit a plafonra. – Kifizeti, és a blokkal elmegy az információs pulthoz. Ott készítik el az ÁFÁS számlát – mondja beletörődve.
Ismét várakozom. Már megbántam, de dacból kitartok. Másik nő fogad. Nem mosolyog, én sem. Ő húsz év körüli, és nála minden rendben. Látszólag.
− A nevet, címet kérném! – mordul rám.
− Damjanich János – kezdem az ismert névvel – 8172, Balatonakarattya, Vörösmarty út 20. A „Damjanics” „ch”-val.
− És ipszilonnal? – kérdi.
− Hogy? Hová szeretne ipszilont?
− Hát… a közepére – válaszolja elbizonytalanodva.
− Oké, magára bízom. Úgyis a szomszédomnak lesz – mondom megnyugtatásként.
Kiállítja a számlát 1640.- forintról Damyanics János nevére, középen ipszilonnal. 8172 Balatonakaratja, Wörösmarti út 20.
A kis hölgy „akaratján” még átsiklanék, de a Szózat költőjének nevét „dupla-v-vel” írni, és a végén pontos „i”, ez durva. Ez nekem már KO. Legszívesebben megkérdezném, hová járt általánosba, de meggondolom magam.
Még félreértené.
Októberi novellámat az "Angyalszárnyak alatt" címet viselő novellafüzérből emeltem ki. Az elbeszélés alapja megtörtént esemény.
Halálfélelem a Balatonnál
1969 júniusa, a nyári szünet ideje volt. Magam mögött hagytam a „Képző-gimi” harmadik évét. Osztálytársammal, Csányi Árpival, aki szintén az ötvös szakon tanult, leutaztunk Balatonszéplakra sátorozni. Az előtte való nyáron sokszor járt nálunk Surányban, jól összeszokott párost alkottunk, fél szavakból is megértettük egymást.
Az sem zavart, hogy Árpi volt az osztály „macsója”. Idősebbnek nézett ki életkoránál, és tisztában volt adottságaival. Korán kezdett borotválkozni, így sötétbarna szőrzete néhány nap alatt úgy megerősödött, hogy rövid, spanyolos bajuszt-szakállt tudott fazonírozni magának. Ez olyan dögös kinézetet kölcsönzött arcának, amire nem csak az alattunk járó lányok gerjedtek. A nálunk idősebb, húsz-harminc közötti nőket is könnyedén le tudta venni a lábukról. Ezt a karaktert hangsúlyozta széles, törött orra, és hosszú oldalszakállal keretezett, könnyen mosolyra kanyarodó szája. Úgy összegezném, hogy ifjabb Csányi Árpád, Jean Paul Belmondo csibészes képét idézte, magyaros átiratban.
Jól kiegészítettük egymást. Árpi a „hallgatag emberrel” indított. Tudom, azt Paul Newman játszotta. Abban az időben a Kalandorok, Cartouche, a Fekete tulipán, és számos spagetti western meghatározó hatással volt a korunkbeli fiúk viselkedésére.
Én meg beindítottam a „dumagépem”, ami többnyire feledtette az én átlagos kinézetem. Jól kiegészítettük egymást. Azok a lányok, akik nekem tetszettek, nem indították be Árpi fantáziáját, és fordítva is így volt. Más kérdés, hogy azok a lányok, akikre én hajtottam, elfogadták-e a közeledésem.
Erős karaktere biztonságot sugárzott, nem emlékszem, hogy idegen srácok valaha is belénk kötöttek volna. Mégsem akart mindenben dominálni, így én is szabadon játszhattam a magam szerepét.
Személyvonattal utaztunk Széplak-felsőre. Ennek több előnye is volt. Egyrészt olcsóbb volt a menetjegy, másrészt több idő maradt ismerőst találni, vagy új ismeretségre szert tenni. Mire Siófokra értünk, több lánnyal is egyeztettünk időpontokat, címeket.
Egy harmadik barátunktól Árpi kapott kölcsön egy újszerű német sátrat, vékony, vízlepergetős anyagból készült, cipzáras bejárata, és zárt gumírozott alja volt. A legjobb az volt benne, hogy könnyű volt, és elfért a hátizsákomban a két felfújható gumimatrac felett, amiket apámtól kértem el. Árpi egy külön zsákban hozta a cövekeket, és a merevítő csöveket. Tetszett neki a hosszú, terepszínű zsák, úgy nézett ki mintha egy puskát cipelt volna. A sors fintora, hogy Árpi nem félt a honvédségtől, talán még tetszett is neki a katonásdi, mégis megúszta azzal, hogy időben kivándorolt Kanadába az édesanyjához. Én meg nagyon ódzkodtam a seregtől, ennek ellenére kétszer is be kellett vonulnom.
A negyedik barátunkat Horváth Matyinak hívták, szülei vízparti telkén állíthattuk fel a sátrat. Ő csak a hétvégére tudott lejönni. A víkendházuk pótkulcsa a bátyjánál volt, akiről nem lehetett tudni mikor szabadul el a honvédségtől, ahol egyetemi előfelvételesként szolgálta a hazát. Viszont a kertkapu kulcsát megkaptam, és az instrukciókat a szomszédjaikkal kapcsolatban.
A sátorverésnél volt egy kis vitám Árpival. Én biztonságból Matyiék faháza mögött, a sűrű sövénykerítés határolta sima füves részen akartam sátrunkat felállítani, délutánra már árnyékos, szélvédett volt a hely. Apámmal kisgyermekkorom óta sokszor táboroztunk, tisztában voltam a sátorverés alapvető szabályaival.
Ez viszont sehogy sem tetszett a barátomnak. Ö mindenáron úgy akarta felállítani a sátrat, hogy a Balatonra nézzen.
– Azért jöttünk ide, hogy élvezzük a vizet. Én azzal szeretnék ébredni, hogy kinézek a sátorból, és látom a Balatont. Különben is, én szereztem a sátrat! – és ezzel el is döntötte a vitát.
Végül is szép idő volt, ragyogóan sütött a nap, bárányfelhőket kergetett az enyhe tóparti szél. Mitől is kellene tartanunk, nyugtattam magam. Így aztán, a ház előtti gyepen vertük fel a sátrat, négy-öt méterre a víztől.
A kert másik sarkában volt egy kis kalyiba, a lakat csak rá volt akasztva a pántra. Árpi bekíváncsiskodott.
– Isti! Van itt négy bicaj! – kiáltott rám örömmel – Mi lenne, ha kölcsön vennénk kettőt, amíg nem jönnek a háziak?
– Hát… Szerintem nem fogják leharapni a fejünk, csak vigyázzunk rájuk – mondtam, kicsit bizonytalanul. Erre már vonszolta is ki az egyik kerékpárt.
– Úgy látom mindegyik gumija tök lapos. De nem gond, láttam egy pumpát. Figyelj, Isti! Ahhoz, hogy felfújjam a kerekeket, meg a gumimatracokat is, elég vagyok egyedül. Viszont, estére jól jönne egy kis kenyér, mert szalonnát és kolbászt hoztam. Rakhatunk tüzet, és csurdítanánk egyet. Elöl láttam egy kövekkel kirakott tűzrakó helyet, azért a szomszédok sem perelhetnek.
– Rendben, elmegyek kenyérért, és ha van, veszek egy liter tejet is.
– Inkább egy üveg kadarkát, vagy valami más vörösbort vehetnél. Adok hozzá pénzt – mondta Árpi, és ment is a sportzsákjáért, és adott húsz forintot.
– Vegyél hagymát is! – szólt utánam.
Elindultam bevásárolni. Fogalmam sem volt merre van egy közért, vagy vegyesbolt, de ösztönösen Siófok felé vettem az irányt. Szerencsémre jött szembe egy fiatal pár, ők eligazítottak merre találom a legközelebbi kisboltot.
Matyiék telke egy víztől elhódított részen volt. Gyakorlatilag a területet földdel feltöltötték, és ezt adták el a bennfenteseknek fillérekért. Apja egyetemi tanár volt, és párttag. Így közel állt a tűzhöz, időben értesült a fontos dolgokról, mint például egy olcsó vízparti üdülőtelek a Balaton déli partján. De az ötvenes években apám is 4, az-az négy forintért jutott a Surányi telkünk négyszögöléhez. Jó, hogy akkor csak havi ezerháromszázat keresett, mint műszaki rajzoló, de mégis megtehette, hogy Pest közelében, Duna melletti üdülőhelyen hétvégi telket vásároljon, amire víkendházat is épített.
Kicsit elkanyarodtam, ahogyan az út is, ami a kisbolthoz vezetett. Egy szakaszon vége lett a tóparti telkeknek, és a Balaton egy náddal benőtt öblöcskével jelezte eredeti partszegélyét. Foltokban felcsillant a víztükör, látszott a nádas széle, és két horgászstég körvonala is, a víz felé eső oldalon. Ahogy tovább siklott a tekintetem az északi part felé, meglepődve láttam, hogy egy sötét felhősáv teljesen eltakarja a túlsó partot. A szél is végig sepert a nádason. Jó lesz sietni, gondoltam. A földút félkörívben kerülte meg a nádast. Aztán újra vízparti nyaralók következtek, murvával leszórt utcán tettem meg néhány száz métert, és egy kis térre jutottam. Ott volt az élelmiszerüzlet. Közben a szél egyre jobban kezdett fújni, balról közeledni látszott a nagykiterjedésű sötét felleg.
A kis közértben kaptam reggeli kenyeret, papírzacskóba csomagolták, akkoriban még nem terjedt el a műanyag reklámszatyor. Vörösboruk elfogyott, másnapra ígérték.
Amikor kiléptem az üzletből már elkezdett esni az eső. Nagy, ritka cseppekben verte fel a port. Melegem volt, az esőcseppek is langyosnak tűntek, így bátran elindultam visszafelé. Mire elértem az útkanyarulat elejét, már szakadt az eső. Gondoltam egy nagyot, lerövidítem az utam, ahogy a geometria órán tanítják. „Két pont között legrövidebb távolság az egyenes”. A nádas szélén a víz mélysége legfeljebb méteres lehet, vagy annyi sincs. Simán átgázolok rajta, gondoltam, és egyharmad utat spórolok.
Vetkőznöm sem kellett sokat, egyedül a rövid ujjú pólóm vettem le, és belecsavartam a kenyeret, amit eddig a póló alatt tartottam. Hamarosan kiderült, hogy ez elhamarkodott döntés volt, ahogy az egész útrövidítő expedícióm is.
Vékony vászon sort volt rajtam, aminek nem árt a víz, és tornacipőben voltam, ami szintén maradt, nehogy a nád torzsa összevágja a talpam. Az utolsó vízparti telek kerítése mellett kitaposott ösvény vezetett a Balatonhoz. Ezen csak tíz métert kellett megtennem, és elértem a nádas szélét.
Azért is jó volt, hogy cipőben maradtam, mert nagy kövekkel volt megerősítve a feltöltött telek széle, amikhez kagylók is tapadtak, így csak óvatosan ereszkedhettem a vízbe. Mire megtettem az első tizenöt métert a combig érő vízben, a szél viharossá erősödött, és a zápor átváltott jégesővé. Nem állítom, hogy tojás méretű jégdarabokkal vert a Jóisten, mert akkor ezeket a sorokat talán le sem jegyezhetném. Viszont olyan sűrű jég-kartáccsal kalapált a hátamon, amik a cseresznye méretéhez közelítettek. Fejemet a rongyba csomagolt kenyérrel védtem. Sok gondolkodásra a vihar nem hagyott időt. A szél egyre erősebb lett, és felkorbácsolta a vizet. A kezdetben fél méteres hullámok erőteljesen nyomtak a nádas felé, de ez csak a kezdet volt. A hullámok szürkés, fodros halmai egyre nőttek-magasodtak. A túlsó partból semmi sem látszott a sűrűn szakadó esőben. Nem volt nálam se colstok, se mérőszalag, de akkor már 180 magas voltam, és a hullámok az arcomat mosták. Olyan rémisztő erővel préseltek a nád közé, hogy nem tudtam talpon maradni. Nem volt erőm a víz felé menekülni, így is többször beterített a hullám, és odavágott a nádashoz. Nyeltem is nagyokat a felkavart homokos vízből. Szabályosan fuldokoltam. Elfogott a halálfélelem, megúszom-e az ötven-hatvan métert, ami még hátra volt a partszegélyig, vagy belefulladhatok a derékig érő Balatonba.
Taktikát váltottam. Letettem arról, hogy talpon maradva kigyalogoljak a partig. Megéreztem, hogy a nádas tompítja a hullámok erejét. Ugyan az éles levelek sok helyen felhasították a bőröm, de ezzel a kellemetlenséggel nem törődhettem, a tét az életem volt. Megfulladok a viccesen kis vízben, vagy kiküzdöm magam a partra.
A kenyér kifordult a kezemből, de a pólómat erősen markoltam, és rátekertem az bal karomra, azzal védve toltam szét a nádat, és figyeltem a hullámzás ritmusát. Amikor a hullám taraja közeledett, nagy levegőt vettem, és hirtelen négykézlábra ereszkedtem. Így a víz elborított, de alul a nád erősebb, és összegörnyedve meg tudtam támaszkodni annyira, hogy a hullám ne dobálhasson, mint egy rongybabát. Éreztem, hogy alul már nincs olyan erős sodrása. Így araszoltam tovább a part felé. Mire elértem a köveket, az orkán erejű szél alábbhagyott, a hullámzás méter alattira szelídült, ami még mindig félelmetes volt, és nem szerettem volna összetörni lábaim az éles köveken. Ezért ráhasaltam a kőrakásra, és megkapaszkodtam. Így vártam ki a vihar végét.
Nem számoltam, hány sebből véreztem, szerencsére nem voltak mély vágások. Az eső még hazáig kísért, mármint Matyiék víkendházáig. Árpit a kerékpárok között gubbasztva találtam a fészerben. Kétségbeesett arcot vágott. Először azt hittem, hogy megtépázott kinézetem miatt, de már alig véreztem, és nem voltak feltűnőek a sebeim. Árpi törött, széles orrát lógatva alulról pislogott rám, és lakonikusan csak ennyit mondott: „Igazad volt.”
– Hogy, miben volt igazam? –kérdeztem értetlenül.
– Hát, …a sátor. A sátor szétdurrant, mint egy lufi.
– Benne voltál?
– Nem, rajta. Rávetettem magam, hogy ne fújja át a szél a kerítésen.
– Ó, hogy bassza meg… – foglaltam össze én is lakonikusan.
A következő nagy kérdés az volt, hol fogunk aludni. Az eső elállt, a szél is elcsendesült. De a fészer kicsi volt, a fű vizes, és a faházhoz nem volt kulcsunk.
Aztán eszembe jutott Matyi barátom intelme. A szomszédokat ne zavarjátok, csak rendkívüli esetben. Hát, ez a helyzet eléggé rendkívülinek tűnt. Még, ha író ember is a szomszédjuk, valamit csak tud segíteni, vagy tanácsolni. Fogtuk magunkat, és illedelmesen becsöngettünk a Feketéékhez. Illetve, becsöngettünk volna, ha a csengő szólott volna.
Patt helyzet. Úgy döntöttünk, várunk egy kicsit, hátha előjön valaki a házból. Kaviccsal csak nem dobálhattuk az ablakukat, bár a spalettát is magukra zárták, nyilván a vihar miatt. Az üvegezett veranda mögött sem mozdult senki. Már éppen feladni készültünk, amikor megszólalt egy kedves leányhang a hátunk mögött:
– Apuékat keresitek? – kérdezte. Rövid sötétbarna haja, nagy, mosolygós szemei voltak. Farmert viselt és hátizsák volt rajta. Vizes pólóját majd átdöfték keményre fázott mellbimbói.
Csak néztünk mint a moziban. Nekem az autómosó jelenet ugrott be a Bilincs és mosoly című filmből. Egy hang nem jött ki belőlünk.
– No, mi van, megkukultatok? Vagy, bocs… – és átváltott jelbeszédre, mintha siketek lennénk. Árpi szedte előbb össze magát, és rávillantotta „Belmondós” mosolyát.
– Horváth Matyi barátai vagyunk, és a vihar egy csipetnyi gondot okozott – mondta a rá jellemző szerénységgel, mintha egy kanál sóért kopogtunk volna be a kedves szomszédhoz. Közben a lány a kerítéshez támasztotta kerékpárját, és kezét nyújtva bemutatkozott.
– Fekete Kati vagyok, sziasztok. Jóban vagyunk Matyiékkal, gyertek beljebb, és meséljétek el, hogy mi az a „csipetnyi gond” – közben kinyitotta a kertkaput. Erre már én is felbátorodtam, és Árpi szavába vágva tájékoztattam a helyzetünkről.
– Ne aggódjatok, tudunk segíteni, csak egy kicsit várjatok itt. Mindjárt jövök, beszélek a szüleimmel – és fürge léptekkel már fent is volt a teraszon, ahonnan ajtó vezetett az üvegezett előtérbe.
Ránéztem Árpira, az csak somolygott a bajusza alatt. Még nem tudtuk, hogyan fognak segíteni, de valahogy mindketten úgy éreztük, révbe értünk.
Néhány perc elteltével előjöttek a szülők, Kati mögöttük, száraz melegítőbe csomagolva. Felinvitáltak a teraszra, ahol illedelmesen bemutatkoztunk.
– Fiúk, a verandán elalhattok, aztán holnap majd megnézzük a sátratokat, hátha meg lehet javítani – mondta Kati édesapja, Fekete Gyula író, és betessékelt mindkettőnket.
– Gyertek beljebb, főzök egy teát, és kenek néhány zsíros kenyeret. Van friss paprika, paradicsom. Saját termés! – fűzte hozzá büszkén a ház asszonya.
– Főzz inkább forralt bort, át lehetnek fázva – adta ki az utasítást Gyula bácsi.
Árpival egymásra néztünk, és örömmel nyugtáztuk a szitut. Aznap este életem legfinomabb sültzsíros kenyerét majszoltam enyhén csípős paprikával és frissen szedett paradicsommal. Fekete mama vörösbort forralt, szegfűszeggel és feketeborssal fűszerezve. A forralt borból nem volt repeta, egy-egy mázas bögrényit kaptunk belőle.
Viszont Gyula bácsi megtanított minket, hogyan lehet egy pohár bort úgy meginni, hogy olyan érzésünk legyen, mintha egy egész üveggel ittunk volna. Elmesélt egy anekdotát Hemingway-ről, aki megtanította a halászoknak a „karburátoros” italfogyasztás módszerét:
– Amikor a nagy író a háború után Kubában telepedett le, saját hajóján kijárt halászni és búvárkodni. Egy nagy vihar után észrevették, hogy a hullámzás kiemelt egy roncsot a partközelbe. A búvárok lemerültek, hogy átvizsgálják, és régi ládákat emeltek ki a hajó rakteréből. Nem arany volt bennük, hanem több mint ötvenéves konyakos üvegek, többségük épségben.
A halászok nagy üdvrivalgással elkezdték felbontani a félévszázados italokat. Hemingway is megkóstolta. Nem volt rossz, de ivott már jobb Hennessyt, vagy Armagnacot, amikor Franciaország vendége volt. Viszont, ahogy minden brandy, ez is serkentette az agy működését, és hamarosan a fejéhez kapott.
– Álljatok le fiúk, és figyeljetek rám! – kiáltott halász barátaira Hemingway. – A ti részeteket a bontatlan üvegekből jó áron kifizetem nektek. Annyit adok egyért, amennyiért hármat is kaphattok – tette meg ajánlatát, mert eszébe jutott, hogy New Yorkban, a pénzes gyűjtők egy ital árverésen a húszszorosát, vagy még annál is többet adnának a különleges régiségért.
A megkezdett üvegek tartalma hamar lecsúszott volna a baráti társaság torkán. Ezért, hogy ezt elkerüljék, és az ital fogytán jókedvük se lankadjon, Hemingway közreadta ifjú korában kikísérletezett módszerét, amikor anyagi helyzete jóval szerényebb volt.
Ennek lényege a következő: Végy egy kis kortyot a szádba az italból, de ne nyeld le! Csak ízlelgesd, forgasd meg a nyelveddel. Majd, hagyd összegyűlni a nyelved alatt, közben a nyelved hegyét támaszd fel a szájpadlásodra. Ezután résnyire nyisd ki a szád, és kezd el beszívni a levegőt. Ezzel a karburátoros módszerrel az alkohol sokkal jobban felszívódik, mintha csak leöntenéd a torkodon – fejezte be Gyula bácsi a tanmeséjét.
Elgondolkodtam. Hemingway nem a műszaki ismereteiről volt híres, de ezt jól kitalálta. A benzinmotorok is levegő-üzemanyag keverékkel működnek. A hatásfok szempontjából fontos, hogy jól működjön az üzemanyag porlasztó, vagyis a karburátor, ami egyébként a magyar Csonka János találmánya.
A zárt verandán aludtunk. Árpinak átengedtem a kerevetet, én meg a gumimatracra feküdtem. Kaptunk takarót, és a melegítőm száraz maradt a hátizsákban, így abban aludtam. Még odaszóltam Árpinak.
– Ha reggel jó erőben érzed magad, a Balaton felé fordíthatnád a teraszt, hogy jobb legyen a kilátás.
– Mért nem fulladtál meg a nádasban? – válaszolt álmosan.
Mielőtt elaludtam, elmerengtem a történteken. Nem sok hiányzott, hogy ne mondhassam el Árpinak a nem túl vicces ötletem.
Augusztusi történetem:
A júliusi történetem:
Az írókurzuson Petőcz tanár úr többször adott olyan házifeladatot, amiben nemet kellett váltani. Az alábbi novella is ilyen. Egy nő szemszögéből írtam meg a régen játszódó eseményt. Annyit elárulhatok, a történet főszereplője valós személy.
Nemzetközi TV-Film fesztivál, Budapest 1976
Két gyerekkori barátnőm, Cynthia és Dorothy türelmetlenül várták az alkalmat, mikor mesélek nekik budapesti utamról.
Jól ismertük egymást. A filmszemlén vetített művek hidegen hagyták őket, pedig a gimnáziumban még mindhárman színésznők szerettünk volna lenni.
Aztán Cynthia húszévesen lehorgonyzott egy nála tizenhét évvel idősebb, és hárommillió fonttal gazdagabb üzletember mellett. Dorothy elvégezte a Művészeti Akadémiát, de az első filmforgatás után feladta, és átnyergelt a művészettörténetre. Harmincévesen átvette apja régiségüzletét a Sohóban, és a műtárgypiacon találta meg élete értelmét.
Mindkét barátnőm érdeklődéssel követte színészi karrierem. Kezdetben mellékszereplőként jelenhettem meg a filmvásznon néhány felejthető mozifilmben. Majd egyre fontosabb szerepeket kaptam TV sorozatokban, aminek ujjongva örültek. Havonta járunk össze valamelyikünk lakásán, vagy egy csendes étteremben teázni, és legfrissebb élményeinket megosztani egymással.
A váratlan szép idő különösen vonzóvá tette kertes, tengerre néző házunkat Folkstone-ban, ahol mindhárman otthon éreztük magunkat, hiszen itt nőttünk fel. Dorothy lassan húsz éve a Sohóban lévő üzlete fölött, a padlástérben kialakított műteremlakásban lakik. Cynthia Wembley-ben él, luxus körülmények között. Hozzá csak akkor megyünk, amikor férje nincs otthon.
Kellemes május végi délután volt. Második férjem, Robert Doverbe autózott a gyerekekkel, így azt hittem, zavartalanul beszámolhatok barátnőimnek budapesti kalandjaimról.
A francia partok felé néző teraszon helyeztük kényelembe magunkat a gyarmati időkre emlékeztető fonott karosszékekben. A gőzölgő teát és a kubai rumot az asztalra készítettem, és három hamutálat a csészék mellé, hogy ne keljen keresztbe nyúlkálnunk az égő cigivel.
Az ötvenes években füveztünk is, de ahogy Roberttől teherbe estem, elhagytam a marihuánát, és szülésig nem gyújtottam rá. 1959 és hatvanhat között dohányoztam a legkevesebbet, ugyanis ebben az időszakban szültem négy kislányt, és egy fiút.
Aztán, ahogy lenni szokott, öt gyermekkel ötszörös a gond, és lassan visszaszoktam. Hamarosan láncdohányos lettem, de negyvenéves koromtól egy dobozra redukáltam a napi adagot. Az óta kilenc év telt el, és nagyon ritkán szívok többet húsz szálnál.
– Na, csajok. Rég dumáltuk ki magunkat. – kezdtem az előadásomba.
– Dorothy-val megbeszéltük, mi csendben maradunk. Elő a sztoriddal – villantotta rám jól karbantartott, vagyont érő fogsorát Cynthia.
– Hát, rendben. Vágjunk a lovak közé! – Még az utazásom előtt történt valami, amiről nem volt alkalmam beszélni barátnőimnek, ezért beleszőttem a bevezetőmbe.
– Cynthia, te el szoktad felejteni, hogy a férjed jóval idősebb, és annak ellenére, hogy megtehetné, nem teszi meg. Megelégszik a te edzésben tartott, tizenhét évvel ifjabb punciddal. Viszont Robert négy évvel fiatalabb nálam, nem dúsgazdag, de sármos szakmabeli, és tanít az Akadémián. Ezt csak azért hozom fel, mert néha engem is elkap a féltékenység zöld szörnyetege. Pont az utazásom előtti nap éreztem meg a férjem ingén egy idegen nő illatát. Nem csináltam ügyet belőle. Elképzeltem szegény Robertet, ahogy ledönti lábáról a színi tanoda ifjú hölgytagja. Szétfeszített combjaival mellkasára nehezedik… A többit ti is el tudjátok képzelni. Nem először, és valószínű, nem is utoljára fordul elő hasonló eset az életünkben. Hozzáedződtem, és ismerem a gyógyír titkát.
– Kutyaharapást szőrével – szólt közbe Dorothy.
– Pontosabban: Félre kúrást, félre kúrással kúrálsz – erősített rá Cynthia.
– Az egészben elsősorban az zavar, hogy ilyenkor érzem a korkülönbséget férjem javára.
Nem hagytam, hogy barátnőim kizökkentsenek az „előadásomból”.
– Egyébként igazat szóltatok. Ha úgy érzem, nem vagyok elég jó a férjemnek, keresek olyat, akinek jó vagyok. – fordultam Cynthia felé, aki egy rövid életű házasság után, az utóbbi tíz évben az asszisztensével élt együtt, aki történetesen egy csinos harmincnégy éves nő volt.
– És ez Budapesten megvalósult? – szögezte nekem a kérdést Dorothy várakozó tekintettel.
– Csak lépésről, lépésre Drágáim. Hagyjátok, hogy kiélvezzem az események felidézését – és a teáscsészémbe jó adag rumot töltöttem. A tűzforró tea egyből iható hőmérsékletű lett. Rá is gyújtottam egy Dunhillre, mielőtt folytattam beszámolóm.
– Jól gondoljátok, ha arra gondoltok, feltett szándékom volt az ágyamba vonszolni egy sármos magyar csődört. Oscar, a producerem gyönyörű lakosztályt foglalt részemre a Gellért szállóban, ami egy régi patinás hotel a Duna nyugati oldalán. Saját termálvizes gőzfürdője és uszodája van. Ha Budapesten jártok, vétek máshol megszállni. A filmszemlén délelőtt és este folytak a vetítések a folyó másik oldalán, de a közlekedés nem okozott problémát. A taxi szinte ingyen volt a londoni díjszabáshoz képest, és a londiner füttyentésére rögtön előállt.
– Mikor térsz már a lényegre – türelmetlenkedett Dorothy.
– Nyugalom! Most térek a lényegre. Délutánonként folytak az üzleti tárgyalások, amiken Oscar kérésére jelen voltam, mint a sorozat női főszereplője. Először a németeknek és az olaszoknak adtuk el az anyagot, velük flottul ment minden. Az olaszok között volt egy jóképű pasas, rám is hajtott. Ráadásul ő is a Gellértben szállt meg. Együtt vacsoráztunk, aztán felmentem hozzá. Sajnos nagyon gyengén muzsikált. Lehet, hogy a piát nem bírta úgy, mint én, minden esetre, kiábrándító volt az igyekezete. Pedig nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Bele kíváncsiskodtam az útlevelébe, amíg zuhanyozott. Másnap még találkozni akart, de leráztam. Aznap tárgyaltunk a magyarokkal, várakozással telve mentem el az üzletkötésre, de fogatlan, öreg oroszlánok voltak a tárgyaló partnereink. Egyedül a tolmács volt jóképű fiatalember, de a kedves, meleg tekintete hamar elárulta, ő előbb fog a produceremmel közös nevezőre jutni, mint velem.
– Basszus, akkor nem jött össze a várva várt míting egy „magyar csődörrel” sem? – kérdezte csalódottan Cynthia.
Barátnőm türelmetlensége felbosszantott. Jó, akkor még fokozom várakozás feszültségét, és újra rágyújtottam. Az orrom alatt mormogtam alig hallhatóan, inkább csak magamnak: „Hogy csődör volt-e, vagy csak egy álom…, végén úgyis kivesézitek.” Mélyre szívtam a füstöt, majd karikákat pöfékeltem a szürkülő ég felé, aztán folytattam.
– Fáradtan, rosszkedvűen taxiztam vissza a hotelbe. Elhatároztam, úszok egyet, és vacsora után alaposan leiszom magam. Felmentem a fürdőruhámért a lakosztályba. Törülközőt, köntöst, az uszodában adtak a VIP vendégeknek, és természetesen külön öltöző kabint is biztosítanak, ahol levedlettem nappali ruházatom. Jóleső érzéssel úszkáltam oda-vissza a faragott oszloppárokkal határolt medencében. Kezdtem ellazulni a stresszes nap után. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy velem egy ritmusban úszik mellettem egy vörös szakállas fiatalember. A húszas évei közepén járhatott. Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mellúszásban haladtunk, majd ő a hátán folytatta. Akkor már félreérthetetlen volt, hogy engem követ. Megfordult a fejemben: a srác egy szállodai selyemfiú, és így akar a közelembe férkőzni. De azon túl, hogy merőn nézett, nem volt tolakodó a viselkedése – mélyet szívtam a harmadik cigarettámból, mert magam is izgalomba kerültem, amikor a szokatlan ismerkedést felidéztem. Barátnőim lakatot téve szájukra, pisszenés nélkül várták a folytatást.
– Kijöttem a hideg úszómedencéből, aminek a túloldalán félkörívben egy kisebb meleg vizű medence van, gyönyörű szecessziós építészeti környezetben. Beültem a meleg vízbe, egészen nyakig elmerültem, és élveztem, ahogy átmelegít. Eszembe jutott a fiú, már-már hiányoltam, amikor mellém úszott a másik oldalról. Magyarul szólított meg, hangja kellemes volt, de egy szót sem értettem. Annyit mondtam csak, hogy nem értem, mire kicsit zavarba jött. Arra következtettem, hogy fogalma sincs, ki vagyok, és a dzsigolót is kizárhatom, azok jól beszélik a nyelvünket. Aztán majdnem tökéletes oxfordi kiejtéssel ennyit mondott: Sorry, my english is very poor. Igazat mondott, tényleg szegényes volt a szókincse, de összeszedte magát. Kiderült róla, főiskolán tanul szobrászatot, és nagyon tetszem neki. Ezzel aztán ki is merült a nyelvtudása. Viszont a testbeszéde működött.
– Csak nem nyúlt az úszó dresszed alá? – kérdezte Cynthia vigyorogva.
– Annál finomabban csinálta – belekortyoltam az egyre erősebb, és egyre hidegebb teámba. – A medence kőpadján ültünk egymás mellett, gyakorlatilag kettesben. Középen lévő díszkút takarta a másik oldalon ülő két férfit, akik egymással voltak elfoglalva. A fiatalember elém térdelt, izmos felsőteste kiemelkedett a vízből. Szemembe nézett, és lassan a fejemhez emelte mindkét kezét. Olyasmit mondott, hogy szívesen megmintázna, és nagyon gyengéden a kezeibe fogta arcomat. Nem tiltakoztam. Úgy tett, mint a vakok, amikor letapogatják egy idegen arc formáit. Még a szemét is lesütötte. Aztán lassan lefelé haladt. Végig simította vállaim, a karom, és végül megfogta mindkét kezem. Mondhatom, bensőséges érzés volt. Zavarba jöttem, és felálltam. Köszönés nélkül faképnél hagytam.
A fiú mozdulatlan maradt, csalódott szemekkel követett, ahogy az öltöző felé mentem. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza rá. Ő ott állt a díszkút mellett, és csak nézett. – idéztem fel révedező tekintettel a furcsa szituációt.
– Csak ennyi volt? Meg sem próbáltad felhívni a szobádba? – kérdezte Cynthia, kicsit értetlenül.
– Várd ki a végét – szóltam rá, és újabb cigire gyújtottam. – A Gellért fürdőben a VIP kabinsor az öltöző bejáratától néhány lépésre van. A kabinos pultjától rálátni az ajtókra. Gondolom, a biztonság miatt tervezték így. Én a negyedik kabinhoz kaptam kulcsot, amit a dresszem cipzáras zsebébe dugtam, így nem kellett keresgélnem a kabinost, aki éppen nem volt a helyén. Törülközés közben a gondolataim a srác körül jártak. Éreztem, hogy nekem kellett volna kezdeményeznem, hiszen olyan fiatalnak és tapasztalatlannak látszott… Aztán pont ezzel nyugtattam meg magam, hogy túl fiatal hozzám, hiszen a fiam lehetne. Felvettem a bugyimat, és a blúzom. Az a kék, gyöngyház-gombos felsőrész volt rajtam, amit együtt vásároltunk márciusban. Éppen kezdtem begombolni, amikor halkan kopogtak a kabinajtón. Résnyire nyitottam ki, nem tudhattam, ki kopogott. Mint Barbarossa Frigyes fiatalon, úgy nézett ki az én lovagom, persze királyi palást nélkül.
– Jaj, de izgalmas. – szólt közbe Dorothy – És, beengedted?
– Igen, beengedtem. Pontosabban berántottam, nehogy észrevegye a kabinos – vallottam be töredelmesen. – Nem akartam másnap a pletykalapok címoldalára kerülni.
– Uúú, de izgi. – jött ki Cynthiából is – egészen benedvesedtem.
– Gyerünk June, folytasd! – erősített rá Dorothy.
– Bocs lányok. – mondtam nekik mutatóujjam felemelve, mert a figyelmem a földszintről érkező zajok vonták el. Felálltam, és bementem a teraszról a nappaliba. Akkor már tisztán hallatszott, családom váratlanul hazaérkezett. Robert jelent meg a lépcsőfordulóban. Arcára volt írva, valami rosszul sült el a kiránduláson.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– William labdának nézett egy kőgolyót, és belerúgott – kezdte mesélni a férjem, amikor felért a nappaliba. – Kerékvető kő volt egy villa kertkapujában, körbenőtte a fű. A nagylábujja elkékült és bedagadt, szerencsére csak megrepedt. Most jöttünk Elliot doktortól, aki megröntgenezte, és begipszelte. Pár hétig nem tud a jobb lábára cipőt húzni… Most a lányok vigasztalják, de biztosan örülne, ha lemennél hozzá. – közben Robertnek eszébe jutott, hogy csajozós napom van. Kiment a teraszra, üdvözölte barátnőim. Én meg lementem szegény tizenöt éves okos-tojásomat vigasztalni. Az élménybeszámolóm befejezésének lőttek, elnapoljuk a jövő hétre.
Írta: Haykováts