Évekkel ezelőtt írtam egy elbeszélést, amiben gyermekkorom karácsonyi élményét elevenítem fel, de sehol sem találom. Ezért, december lévén egy mikulásos novellát osztok meg, amiben egészen friss élményem mesélem el. Amúgy a Keleti pályaudvaron már nem először találok megírni való témát, amikre még visszatérek.

Álruhás Mikulás

Ez a Mikulás egyáltalán nem hasonlított a jelmezbe öltözött reklám Mikulásokra, akik szórólapokat osztogatnak, ha kéred, ha nem. Nem volt piros ruhája, sem pomponos sapkája, de még hófehér szakállt, bajuszt sem viselt. Az viszont kiderült, az álruhás Mikulás mindent megtesz, hogy egy kisgyermeknek örömöt okozzon különleges ajándékával.
December ötödikén, háromnegyed egykor szálltam le a vonatról Budapesten, a Keleti pályaudvaron. A szerelvény korszerű, emeletes, és jól is nézett ki. Szembe találtam magam az utas áradattal. Többen gurulós bőröndöt húztak, voltak köztük hátizsákosok, és sporttáskával utazók. Változatos az öltözékük, és többféle idegen nyelvet véltem felismerni a hangfoszlányokból. A németet és az angolt egyértelműen, de az arab vagy az ázsiai nyelvek nekem mind kínaiak. Színesítették a nyelvek menüjét a ritkán felhangzó olasz vagy francia mondatok. A peron hangulata olyan volt, mintha külföldön lennék. Ez jó érzéssel töltött el. Közben kattogott az agyam.
Eszembe jutott, hogy valamikor – úgy negyven-ötven éve –, szerettem utazni, de nyugati irányba korlátozva volt az éves utazások száma. Mióta uniós ország lettünk, szabad a pálya. Még útlevélre sincs szükség egy ausztriai, vagy akár egy Brüsszelbe tervezett látogatáshoz. Mondhatnám: „Hurrá, milyen jól alakultak a dolgok!” De amióta kitört a szabadság, valahogy nem jut elég pénz az utazásra a családi büdzséből. Nehéz eldöntenem, melyik szerencsésebb helyzet? De, hagyjuk. A korral együtt az ember bölcsebb is lesz. Remélhetően. A bölcs ember megnyirbálja a vágyait, így hamarabb jut el a boldogság érzetéhez, ami egyébként csupán illúzió. Sajnos a korom ellenére, nem lettem eléggé bölcs.
Fanyar grimaszt vágva igyekeztem nem összeütközni a szembejövőkkel. Végre elértem a felújított előtér üvegpadlójáig. Felnéztem az órára, és megnyugodva konstatáltam, a vonatom időben érkezett, pedig reggel még esett a hó. Nem kellett sietnem. Gondoltam, kimegyek a főbejárat lépcsőjéhez, ott már rá lehet gyújtani. Keveset dohányzok, de azt a néhány cigit szeretem nyugodt körülmények között elszívni. Rájöttem, ha behúzódok a főbejárat egyik sarkába, kevesebb kéregető, vagy reklámember zaklat.
Ezen a napon a baloldali sarkot elfoglalta egy nő két négy-ötéves kisfiúval, akik kitartóan harcoltak egymással. Kezükben villogó műanyag űrfegyver, ami még kattogó hangot is adott. Ilyenkor a srácok felvisítottak. Jobbnak láttam a jobb oldal felé sétálni. Szerencsémre ott nem volt senki. Rágyújtottam, és elfoglaltam a sarkot a lépcső tetején.
A lépcső alján egy férfi állt, nekem félig háttal. Megérezhette az érkezésem, mert felém fordult. Később jöttem rá, ő az álruhás Mikulás. Néztem a lépcső aljában álló férfit, kifejezetten jólöltözött volt. Ezért lepődtem meg, amikor megláttam, hogy egy papírlapot tart a kezében.
„Na, egy újabb kéregető” – gondoltam. Eszembe jutott „A félkezű rabló” című regényemben szereplő kilakoltatott tanár, akiről egy fejezetnyit írtam. Végül kihagytam a róla szóló részt az utolsó átolvasásnál, de a honlapomon közzé tettem a „Műhelytitkok” menüben mint önálló elbeszélést. A tanár a Deák térre járt kéregetni. A Metró állomás közelében ült egy padon, ölében kartonlap, amire nyomtatott nagybetűkkel a következő két sort írta:
A DEVIZAHITEL KÁROSULTJA VAGYOK.
NEM ISZOK, NEM DROGOZOK, ÉLELEMRE GYŰJTÖK.
A tanár történetét képzeletem szülte, de itt a Keleti főbejáratánál egy hús-vér ember állt. A papírlapra írt két sort a lépcső tetejéről nem tudtam elolvasni. Kíváncsiságból odamentem hozzá. Meg is lepődtem, miután felfogtam a látottakat. A papíron ennyi volt:
„GYERMEK
VASÚT”
Felkeltette érdeklődésem, és megszólítottam.
– Elnézést! Ön valamilyen gyerekjátékra gyűjt?
– Nem.., nem várok adakozást. Találkozóm lenne valakivel, aki egy gyerekvasutas pólót kínált eladásra, de otthon felejtettem a mobilom. Ezért írtam ki, remélve, ha meglátja az illető, akkor idejön hozzám – válaszolta szégyenlős mosollyal a férfi.
– Ezek szerint nem ismerik egymást – vontam le a következtetést, és feljebb léptem a szemeteshez, hogy megszabaduljak a kialudt cigaretta csikktől. Közben egy további kérdés fogalmazódott meg bennem, és visszamentem a férfihoz.
– Megkérdezhetem, hogy az Interneten vette fel a kapcsolatot az illetővel?
– Pontosan. Telefonon egyeztettük az itteni találkozót – hangzott a válasz. Közben láttam rajta, árgus szemekkel figyeli az érkezőket. – Bocsánat – mondta, és odasietett egy negyvenes fiatalemberhez. Aztán csalódottan visszasétált. – Minden simán ment volna, ha nem felejtem otthon a mobilom. Biztosan hívott már az eladó – mondta csalódottan.
– Van otthon valaki, aki felvenné a telefonját? – kérdeztem.
– Persze, a feleségem. De miért kérdi?
– Szívesen odaadom a mobilom, hogy felhívja a sajátját, vagy a feleségét, ha emlékszik a számára. Bevallom, én nem tudnám fejből a párom telefonszámát – válaszoltam, és láttam, öröm csillan fel a szemében. Elő is vettem az okostelefonom.
– Nagyon köszönöm. Mondom is a nejem számát…
Sikerült elérnie a feleségét. Megkérte, üzenjen az eladónak, hogy a Keleti főbejáratánál várakozik egy papírlappal a kezében. Aztán megkérdezte, mivel tartozik.
– Semmivel. Örülök, hogy tudtam segíteni egy álruhás Mikulásnak.
– Elnézést, egy pillanat! – mondta, és figyelme a pályaudvar előcsarnokából kifelé jövő vasutas egyenruhás férfi felé irányult, aki határozottan felénk nézett.
– Ő lesz az! – mondta az álruhás Mikulás, és el is indult a vasutas elé. Hamar lerendezték az adás-vételt. Ezek szerint a feleségének sikerült értesíteni az eladót. Egy álruhás Mikulásnak is lehet jó napja. Büszkén mutatta meg a Gyermekvasút emblémájával díszített, tíz év körüli srácnak való pólót.  
– De jó, hogy végül sikerült – mondta megkönnyebbülve. – Az unokámnak ez csodás meglepetés lesz, amikor a Mikulás ajándékai között megtalálja. Nagyon fog örülni. Szereti a Gyermekvasutat. Jó programokat szerveznek télen-nyáron. Általános iskolások pár hónapos képzés után szolgálatot láthatnak el a kisvasúton, persze felnőtt felügyelettel. Összetartó közösség kovácsolódik össze. Játékosan tanítják őket felelősségre, egymásra figyelésre. Tudja, az én gyerekkoromban nagyon szerettünk az úttörővasúton utazni, és irigykedve néztük a korunkbeli fiúkat, lányokat, akik vasutas egyenruhában kezelték a jegyet, indították a vonatot – mesélte, mintha idősebb lenne nálam. Pedig legalább húsz évvel fiatalabbnak saccoltam magamnál. Persze, egy álruhás Mikulásról sosem lehet tudni, valójában hány éves.  
Aztán kiderült, főállásban egy pesti kórház főorvosa, és bátran keressem meg, ha problémám adódna az egészségemmel. Megköszöntem, és névjegyet cseréltünk. Elmondtam, hogy tíz éve írásra adtam a fejem.
– Akkor ezt a szokatlan találkozást is megírhatja – mondta mosolyogva.
– Miért is ne? – válaszoltam, és elköszöntünk.