Ezen az oldalon a regénnyel és a regény borítójával kapcsolatos előzményeket osztom meg. Valamint közzéteszek egy vallomást arról, miként írok.
Dávid rátalál a megfelelő emberre
A hatvannégy éves nyugdíjas tanárt nyolc hónapja lakoltatták ki újpalotai másfél szobás panellakásából. Nem tudta fizetni a devizahitel egyre magasabb részleteit. Nyugdíja csak száztíz ezer forint volt, mert az utóbbi tizenkét évben az otthonápolási segélyt választotta, hogy a súlyosan beteg felesége mellett lehessen. Három hónappal a végső bírósági döntés előtt az asszony végleg elszenderült.
A férfi örült, hogy a neje nem élte meg a kilakoltatást. Talált egy albérletet hatvanezer forintért, de a rezsit még pluszban kellett fizetni, ami átlag tizenötezer volt. Pedig alig használta a vizet, és a gázt. Korán lefeküdt, hogy a villannyal is spóroljon. De a fűtés ráeső részéből nem tudott lefaragni. Így az étkezésre kevésnek bizonyult a nyugdíj maradéka.
Mindig feldühítette az aluljárókban kolduló emberek látványa. Arra gondolt, biztosan piára vagy drogra gyűjtenek, és a saját hibájuk miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Soha nem dobott a tányérjukba egy forintot sem. És soha nem hitte volna, hogy egyszer ő is koldulni kényszerül. Megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata. De az életösztöne erősebb volt. Vagy inkább a dühe. Elhatározta, nem fogja arra az államra hagyni a nyugdíját, amelyik megengedte a bankoknak, hogy ezt műveljék az ügyfeleikkel. Most kénytelen volt egy forgalmas helyet keresni, ahonnan nem kergeti el a rendőr.
Dávid már többször látta az idős férfit a Deák téren, a metró lejárat előtti padon. Nem volt olyan szakadt, mint sok más hajléktalan. Öltözete kopott, de tiszta volt. Nem szólt egy szót sem az előtte elsétáló, vagy éppen elsiető emberekhez. Egy kartonlap volt az ölében, amire nyomtatott nagybetűkkel a következő két sort írta:
A DEVIZAHITEL KÁROSULTJA VAGYOK.
NEM ISZOK, NEM DROGOZOK, ÉLELEMRE GYŰJTÖK.
A pad szélén egy papírpoharat tartott. Abba dobtak fémpénzeket, akik együtt éreztek vele, és megengedhették maguknak a szerény adományt. A férfi hétköznaponként délelőtt ült ki a padra.
Április tizennegyedikén, kedd reggel nyolckor Dávid a szilikon maszkban indult el otthonról. Metróval utazott a Deák térig, és térre felérve is magán hagyta a szájmaszkot. Az idős férfi most is a padon ült a karton táblájával. Mellette a papírpohárban legfeljebb 300 forint gyűlt össze. Dávid belecsúsztatott egy húszezres bankjegyet.
A devizahitel károsultja felkapta a fejét, és csodálkozó szemekkel meredt Dávidra. Becsülete azt diktálta, hogy meg is szólaljon.
− Uram, nem nyúlt mellé a tárcájában? Ez egy húszezres. És olyan hasonló színűek a mai papírpénzek...
− Ideülhetek maga mellé? − kérdezte Dávid.
− Persze. Igyekszem csak a pad felét foglalni. De még nem válaszolt a kérdésemre. Ugye véletlenül tette a poharamba ezt a nagy összeget?
− Legyen nyugodt, nem véletlenül. És tegye el, mielőtt másnak is feltűnne. Újságíró vagyok, és a devizahitel károsultjairól írok könyvet. Már van néhány szívszorító történetem. Megosztaná velem a sajátját?
− Hát... Mondhatnám, örömmel, de lehet, hogy közben elsírom magam.
− Ma már evett valamit?
− Igen, még otthon egy sóskiflit, és ittam kávét is. Anélkül nem tudok létezni − az „otthon” szónál megcsuklott a hangja, és szipogott kicsit, de aztán összeszedte magát.
Dávid figyelmét nem kerülte el a kis hangtorzulás, de nem akarta lerohanni. Fontosnak tartotta, hogy elnyerje az idős férfi bizalmát.
− De még tudna enni egy süteményt, vagy egy sonkás szendvicset. Szívesen meghívnám egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudnánk beszélgetni. Van a közelben egy kiváló pékség, ahol le is lehet ülni.
− Ez már túlzás lenne magától. Csak akkor fogadom el az invitálást, ha ebből a pénzből fizethetem a maga cechjét is. Úgyis fel kellene váltanom.
Dávid érezte, hogy megfeszült a szilikon a szája körül, amikor elmosolyodott, és csak annyit mondott:
− Rendben, ahogy óhajtja − Aztán felállt, és megvárta, amíg a férfi félbehajtja a kartont, és becsúsztatja széldzsekije belső zsebébe. A pénzt a tárcájába, a poharat a külső zsebébe tette.
Miközben a cipzárját lehúzta, Dávid észrevette, hogy az inggallérja alatt nyakkendőt visel egy V kivágású barna pulóverhez. Az általános iskolai történelem tanára jutott eszébe, és a későbbi beszélgetés során kiderült, az idős úr is tanár volt, csak éppen fizika-kémia szakos.
A pékség pultjánál a férfi egy bagettes szendvicset választott, és teát rendelt, Dávid egy ananász dzsúszt. Leültek egy sarokasztalhoz, megtartva egymástól a kellő távolságot. A szájmaszkokat levették. Dávid háttal ült a kiszolgáló pultnak. Azt már korábban megfigyelte, hogy a pékségben merre néz a biztonsági kamera.
− Bocsásson meg, de azt hittem, hogy hajléktalan lett, mint sokan a devizahitelesek közül. Vagy egy hajléktalan szálláson lakik, és jobb híján azt nevezte „otthonnak”? − találgatott Dávid.
− Engem is kilakoltattak, de csak néhány napot töltöttem a hajléktalan szállón. Azt az életet nem bírnám ki. Szerencsére tudtam szerezni egy olcsó albérletet. Azt neveztem otthonnak. De olyan kevés a nyugdíjam, hogy valóban élelemre gyűjtök − mondta az idős úr, és bemutatkozott. Tordai Gézának hívták. Azt is hozzátette, hogy nyugdíjas fizika-kémia tanár.
− Mireny Levéd, aki mindent levéd − viccelődött Dávid az előre kigondolt nevével.
− Azt tudja, minek a magyar neve a mireny?
− Az arzénnak. De erre csak egy kémia tanár kérdezhetett rá − mosolyodott el Dávid visszafogottan, mert érezte a szilikon feszülését. − Kerestem, de nem találtam a Lupinre megfelelő analógiát. Egyébként Arsène Lupin elsősorban tolvaj volt és szemfényvesztő. A megtévesztés mestere. Én inkább leleplezni szeretem a pénzügyi átveréseket. Talán olvasta a cikkemet a hazai piramis játékokról. Egy éve jelent meg a 24.hu oldalán.
Tordai tanár úr nemet intett a fejével, és lenyelte a falatot.
− Az utóbbi négy évben már nem volt pénzünk Internetre.
− Értem. Ha megette a szendvicsét, örülnék, ha elmondaná, hogyan került ebbe a helyzetbe.
Tordai Géza megtörülte a szája szélét a papírszalvétával, és eleget tett Dávid kérésének.
A története végén inkább dühös volt, mint szomorú.
− Ha fiatalabb lennék, besétálnék abba a bankfiókba, ahol elhitették velem, hogy a devizahitel a legelőnyösebb kölcsön konstrukció számomra. Benzint locsolnék szét, és felgyújtanám a fiókot... Persze, kevernék bele gyorsítót. Ennyit hasznosítanék a kémiatudásomból.
Dávidnak már a nyelvén volt, hogy elmondja: „Az apám meg is tette, ha nem is a bankfiókkal.” De még időben rájött, semmi olyat nem mondhat, ami bárkit közelebb vihetne a kilétéhez. Végül is tetszett az öreg indulata, amire felépítheti tervét. Bele is kezdett, és előadta, mire szeretné megkérni, természetesen honorárium ellenében.
− Most arra kérném, hogy nagyon figyelmesen hallgasson végig! Egy olyan üzleti ajánlatom lenne, amibe egy fillérjét sem kell befektetni. Kétszázezer forinthoz jut, ha azt teszi, amit kérek öntől.
− Rendben, hallgatom − és Tordai Géza, a devizahitel károsultja valóban figyelmesen nézett a vele szemben ülő bajuszos férfira, akinek arcvonásai valahonnan ismerősnek tűntek számára.
− Amennyiben elfogadja az ajánlatom, kiegészítem a húszezret még hatvannal, és kap még közel százharmincháromezer forintot...
− De az így már több mint kétszáztízezer − szúrta közbe a nyugdíjas fizika-kémia tanár, aki a számtanból is felkészült volt.
− Ha kérhetem, ne szakítson félbe. Inkább arra válaszoljon, hogy az Einfack bankkal szerződött, vagy más pénzintézettel?
− Mással. Egy nagyobb bank lakoltatott ki. Azzal le is tudtam a tartozásom − mondta a tanár, savanyú képet vágva.
− Miután elfogadta a feltételeim, elsétálunk az Einfack bank fiókjába, és ön nyit egy számlát hetvenezer forinttal − folytatta Dávid. − Én megvárom a közeli buszmegállónál, mert le kell fotóznom szerződését. Csak ez után adom oda a többi pénzt − magyarázta Dávid. Aztán feltett egy lényeges kérdést.
− Az albérletébe bejelentkezett? Vagy még a régi lakcímkártyáját használja?
− A szállásadóm nem akart bejelenteni, mert akkor adóznia kell a lakbérem után. Éppen egy fára tűzte ki a fénymásolt hirdetését, amikor arra jártam. Miután ott helyben megegyeztünk, le is tépte, hogy ne hívogassák feleslegesen. Így csak a régi címet tudnám igazolni − vallotta be Tordai úr.
− Semmi gond, talán még jobb is így. Rendeljen egy Visa kártyát, és kérje meg az ügyintézőt, hogy a bankfiókban vehesse át. Amikor megkapja a bankkártyát, ami kábé tíz munkanap, vegyen ki harminc ezret, majd ezt ismételje meg egy héttel később. Tízezret hagyjon a számláján, amit egy időre zárolni fognak − magyarázta Dávid, majd felszólította a nyugdíjas tanárt. − Most felteheti a kérdését!
− Hát, lenne több is...
− Öné a szó − váltott lazábbra Dávid.
− Ugye, maga nem újságíró? És, ha jól sejtem, valami komoly disznóságot tervez pénzügyi vonalon...
− Igen, és igen − válaszolta Dávid tömören.
− Bocsásson meg, fogalmam sincs, hogy mit tervez, vagy terveznek − mondta Tordai Géza. Halkabbra fogta a hangját, és kicsit közelebb hajolt Dávidhoz. − De ön azt mondta, hogy zárolni fogják a számlát. Számomra az a kérdés, kétszázezerért megéri-e bűntársnak lenni. Ha a rendőrség kihallgat, rögtön megkérdezik, honnan volt pénzem számlát nyitni.
− Először is, egyáltalán nem biztos, hogy megtalálják. Ebből az összegből kiegészíti a nyugdíját legalább négy hónapra. Addig kerülje a környéket! Tévézzen, olvasson, foglalja el magát. Ha minden jól megy, fél éven belül küldök magának egy nagyobb összeget. De vegyük a rosszabb forgatókönyvet. Körözést adnak ki maga ellen, és a háziúr feldobja. Erre is felkészültem.
− Mondjam el, hogy egy ismeretlen fizetett nekem, hogy nyissak egy bankszámlát?
− Ha csak egy szót is szól rólam, búcsút mondhat annak az összegnek, amit akkor küldök, ha minden jól alakul. Egy alapítványon keresztül kapná a támogatást, teljesen tisztán. Ami a mostani hetvenezret illeti, arra már meg van a törvényes fedezete.
Tordai úr értetlenül rázta a fejét. Aztán megkérdezte:
− Most meg miről beszél?
− A fedezet itt van nálam. Meg is mutathatom − mondta Dávid magabiztosan. Ahogy egy hamiskártyás húzza ki a Jokert az ingujjából, úgy vette elő a nyertes szelvényt a bal kezével a tárcájából, amit az asztal alatt tartott az ölében. Nem akarta, hogy a műkezére irányuljon a tanár figyelme, amiről nem húzta le a kesztyűt.
− Ez egy öttalálatos hatoslottó szelvény. A nyeremény összege 132875.- forint. Ezt majd jól őrizze meg. Ha mégis magára találnának, ezzel igazolhatja a nyomozóknak, hogy legális úton jutott a pénzhez. Arról meg nem tehet, hogy valaki meghekkelte a bankszámláját és felhasználta valamire.
Dávidnak volt ideje előre végiggondolni minden lépést, és alaposan felkészült.
Április harmadikán, péntek délután találkozott a fiatalemberrel. E-mailben egyeztették a találkozót. Úgy jutott el a szisztémával és négyszáz szelvénnyel játszó profi szerencsejátékoshoz, hogy nyolc nappal korábban lefizette az egyik forgalmas Nemzeti Dohánybolt alkalmazottját, egy negyvenes nőt.
Megvárta záráskor az üzlet előtt. A dolog könnyebben ment, mint ahogy előre elképzelte. Dávid egyenesen rákérdezett, ismer-e olyan rendszeresen játszó lottózót, aki nyerni is szokott. A negyvenes nő ismert kettőt is. Állítása szerint az egyik eldicsekedett, hogy három öttalálatosa is volt a múlt vasárnap a hatoslottón, de nem váltotta ki a nyereményt.
− Ha megadnám az e-mail címem, megtenné, hogy odaadja mindkettőnek. Talán még van az illetőnek egy beváltatlan öt találatos szelvénye. Meg szeretném lepni az édesanyámat.
− Nem kell a sóder. Inkább azt mondja meg, hol az én nyereményem? − kérdezte a nő, aki szerette az egyenes beszédet és a pénzt is.
− Mire gondol?
− Az első szám kettes, és utána négy nulla következik. Ez nálam biztos nyerő.
Dávid a húszezres mellé tett két cetlit, amire legújabb gmail fiókjának címe volt filctollal felírva. Vigyázott, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot.
Az egyik profi játékos március utolsó napján jelentkezett, de az ő szelvénye a 13. héten nyert öt találatot, és több mint hétszázhúszezret kért a hatszázezres nyereményért. Dávid már majdnem belement, de másnap jelentkezett az a nyertes, akinek a három nyerő szelvényéből még kettő meg volt. Vele találkozott pénteken a KÖKI plázában.
Dávid a 132.875 forintos nyereményért százhatvankilenc ezret fizetett. Ahogy a huszonéves fiú mondta, csak a szokásos áfával terhelte meg az összeget. A fiatalember elárulta, szokott nagyobb összegű nyereménye is lenni, csak időben szóljon. Dávid megköszönte és távozott.
Tordai Géza, a nyugdíjas tanár, a devizahitel károsultja, csak nézett, mint a moziban. Két perc is eltelt, mire megszólalt.
− Maga aztán alaposan felkészült.
− Ebben egyet értünk. Gondolja át, de egy héten belül döntenie kell. Különben kénytelen leszek egy másik rászorulóval egyezkedni.
− Átgondoltam. Menjünk a lottózóba! Vagy az egyik dohányboltba, az van közelebb. Azokban is fel lehet venni a nyereményt. Ha jól emlékszem, kétszázezer forintig.
− Rendben. Nem kísérem be, de megvárom a közelben. Jó lenne, ha kicsit rájátszana, mennyire örül a nyereményének. Csak azért, hogy megjegyezzék, maga vette fel a pénzt.
− Nem lesz nehéz ujjongani. Még soha nem nyertem egy vasat sem a lottón − mondta vigyorogva. Tordai Géza az egész beszélgetés alatt, most először tűnt felszabadultnak.
− Akkor indulhatunk? Ismer a közelben Nemzeti Dohányboltot?
− Van a Deák téren is, de az óvatosság kedvéért sétáljunk a Nyugati felé. Pár száz méterre lesz egy másik − válaszolta a tanár.
− Ha végeztünk, még elintézünk valami. Adok pénzt, és vesz egy használt mobiltelefont és SIM kártyát a későbbiek miatt. Tudni fogja, mikor kell bekapcsolni. Ne használja a sajátját! − magyarázta Dávid.
− Gondolja, hogy telik mobiltelefonra? És kit hívnék fel vele?
Ez a fenti kép került a regény első borítójára.
Hogyan írok?
Könyvbemutatóimon többször megkérdezték tőlem: „Honnan jönnek a gondolatok, amikor a regényed írod?”
Legutóbb a kiadóm, Kemény András adott egy elfogadható alternatívát, miszerint „a jó könyv megírja saját magát”. Ezt mentőövként el is fogadtam, és azt válaszoltam, hogy az írás közben váratlanul jönnek az ötletek, szituációk, az újabb szereplők, akik elkezdik élni életüket a regény oldalain. Hivatkoztam Balog Béla elméletére, aki jártas a kvantumfizikában, és azt állítja, hogy az emberi agy hasonlóan működik, mint egy rádió adóvevő. Képes az Univerzumban keringő információkat levenni, és feldolgozni. Példa erre az olasz Marconi, a rádió feltalálója, akinek a találmányát valamivel korábban regisztrálták, mint egy orosz feltalálóét, akinek neve a feledés homályába merült.
Ezzel kikerültem András arra vonatkozó kérdését, hogy mikor születik meg bennem a történet. Felvetette; talán kutya sétáltatás közben, vagy elalvás előtt...
Visszagondolva rájöttem, is-is, de még evés vagy egyéb szükséglet idején is írom a történetet a fejemben. Amikor a számítógép elé ülök, már csak le kell gépelni, de nyilván még a gépelés közben is alakul a szöveg. Persze ez sem történik mindig így. Amikor egy regényen dolgozok, általában naponta öt-hat órát írok kisebb megszakításokkal. De előfordul, hogy lefekvés előtt ugranak be új gondolatok, vagy a már leírtak módosításai. Ezeket kézzel jegyzem le egy füzetbe. Olykor nehézséget okoz saját kézírásom megfejtése, de amit egyszer már leírtam, könnyebb felidéznem.
Ezzel kapcsolatban egy régi élmény jutott eszembe. 1995-ben Jancsó Miklós nyitotta meg feleségem, Ilyés Márta festőművész kiállítását a Budapest Könyvesházban. A megnyitó előtt jót beszélgettünk. Miklós felajánlotta, hogy tegezzük. Tapintható kisugárzása volt. Még aznap éjjel felébredtem, és egy filmszerű jelenet kezdett kibontakozni a fejemben. Annyira tisztán láttam az egészet, hogy kénytelen voltam tollat ragadni, és hajnali négyig le is írtam. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a Mester hatása alá kerültem, és az ő szelleme íratta velem a történetet, ami egy romos templomban játszódik. Néhány fiatal forradalmár találkozik titokban, de áruló van közöttük, és a templomot körülveszi a katonaság. Nem derül ki, hogy vérfürdő lesz, vagy a katonák szembefordulnak a parancsnokukkal. „Előtte vagy utána” munkacímet adtam az írásomnak. Akkor még nem volt számítógépem, így a történet a mai napig kallódik valamelyik dobozban, amikbe költözéskor csomagoltam más iratokkal együtt.
Vizuális típus vagyok. Nem véletlen, hogy hatvanegy éves koromig a képzőművészet területén próbálkoztam valamilyen nyomot hagyni. Ez a szándékom néhány tárgyban, (Petőfi és József Attila mementók, „Szobor állító játék” című óriásplakát) és a tubusos festményeimben realizálódott.
Amikor felnézek az égre, a változó formájú felhők is megindítják képzeletem. Halat, bálnát, elefántot vagy éppen madarakat fedezek fel a felhők vonulásában. Az erdő lombozata, a fatörzsek változatos vonalai mind segítik képi fantáziám. Ember alakokat, arcokat, állat figurákat látok bele a fatörzsek, levelek mindig más képet mutató foltjaiba. De ezek mással is megeshetnek.
Hasonló folyamat, amikor a fel-felvillanó asszociációkból értelmes gondolatsorokat állítok össze, mint a puzzle játékban a kép darabkáiból. Egyébként, harmadik regényem munkacíme „Puzzle” volt. A számítógépemben így is neveztem el a gyűjtő mappát, amiben „A félkezű rabló” kézirat részeit –, mert a regényeim szövegrészeit utólag szerkesztem össze − és a hozzá kapcsolódó elemeket mentem el (borító, meghívó, plakát). A bevezetőben leírt rongyszőnyeg is amolyan textil puzzle.
Mindez nem ad választ arra a többször felmerülő kérdésre, hogy a regényeimben leírt szakmai ismeretekre hogyan tettem szert. Erre kétféle magyarázatot találtam. Egyrészt betöltöttem a hetvenedik életévem, és gyerekkorom óta érdeklődéssel figyelem világunkat. Több szakmát is elsajátítottam, (ötvös, faszobrász, lakatos) amatőrként létrehoztam a www.ilyesmarta.hu címen is elérhető honlapot és megtanultam a számítógépes képalkotás alapjait. Olvasmányaim, film élményeim sokrétű ismeretanyagot tartalmaznak. Ezek az összegyűjtött, sokszor feledésbe merülő információk az íráskor felszínre kerülnek.
A másik kézenfekvő magyarázat a mindenki számára elérhető Google keresőmotor. Hihetetlen mennyiségű adat és képi információ lelőhelye. Érdemes kitartóan bányászni benne.
Momentán ennyit tudtam összeszedni a felmerülő kérdésekre. Azért is írtam le a válaszokat, mert magam számára is tisztázandónak tartottam. De az, hogy az írásaimban miként alakul a történet fonala, hogyan kerülnek bele a különböző karakterű szereplők – és nem csak a regényeimre gondolok, hiszen legalább hatvan novellát is írtam a három regényem mellett – arra nem találtam racionális választ.
Kivételt képeznek azok az elbeszéléseim, amikben valós eseményeket idézek fel, mint például a surányi történeteim, amelyeknek többsége a Pócsmegyeri Kisbíró című havilapban jelent meg, vagy az „Angyalszárnyak alatt” címet viselő novella gyűjteményem, amiben szinte hihetetlen történeteket írtam le a Gondviselés életmentő megnyilvánulásairól és egyéb irracionális jelenségekről, de mindegyik eset valóban megtörtént.
A borító hátoldala egyből sikerült